Sliders (1995)

Amikor először találkoztam a Sliders sorozattal, azonnal rabul ejtett az alapötlet: egy csapatnyi ember elveszve a párhuzamos univerzumok között, miközben kétségbeesetten keresik a hazafelé vezető utat. Gyerekkorom egyik kedvencévé vált, a sci-fi azon szegletét képviselve, ahol a „mi lett volna, ha” kérdéseken keresztül boncolgatták a történelmet és a társadalmi problémákat. De vajon mi történik, ha az ígéretes kezdet és a rajongói lelkesedés a kreatív irányítás elvesztésével és a stúdió beavatkozásával párosul? A Sliders esete sokatmondó példa erre.

A történet Quinn Mallory-val, a fiatal, briliáns tudóssal indul, aki feltalálja a dimenziók közötti átjáró, a „csúszás” technológiáját. Egy félresikerült kísérlet során ő, kollégája Wade Welles, idős professzora Maximillian Arturo és egy véletlenül hozzájuk csapódó énekes, Rembrandt „Síró ember” Brown elvesznek a párhuzamos Földek végtelen labirintusában. Innentől kezdve a cél egyértelmű: hazajutni.

A sorozat eleinte brilliánsan aknázza ki az alternatív valóságok adta lehetőségeket. Epizódról epizódra más és más, gyakran a mi világunk problémáit karikírozó vagy szélsőségesen bemutató társadalmakba csúsznak át. Láthatunk olyan világot, ahol a túlnépesedést sorsolással oldják meg, ahol a nők uralkodnak, vagy éppen olyan helyet, ahol a tudósok a szupersztárok. Ez a fajta gondolatkísérlet, a történelmi vagy társadalmi „mi lett volna, ha” kérdések feszegetése a sorozat legnagyobb ereje... volt.

Számomra külön érdekesség, hogy az alapkoncepció, a párhuzamos univerzumokba való átjárás és az alteregók megjelenése, rendkívül erősen emlékeztetett egy régi könyvre, a Negatív zónára, ami a Tom Swift ifjúsági sci-fi sorozat egyik része volt. Ez a párhuzam rávilágított arra, hogy a Sliders mennyire jól működhetett volna, ha a tudományos, vagy akár csak áltudományos magyarázatokra nagyobb hangsúlyt fektetnek a kaland és misztikum helyett.

A harmadik évadtól kezdtek a repedések megjelenni, melyek végső soron a minőség romlásához vezettek. Ahogy behozták Maggie Becket karakterét, ezzel együtt szinte azonnal kiírták Arturo professzort. Ez volt az első nagyobb gyomros a sorozattól, ami az eredeti koncepciót érintette. A pont, amikor először hátradőltem, és azt mondtam: Oké, itt valami nagyon félrement.

Az eredeti négyes (Quinn, Wade, Arturo, Rembrandt) dinamikája adta a sorozat gerincét. A sorozat fő problémája az volt, hogy elvesztette eredeti fókuszát. Az első két évad tudományos fantasztikuma helyett, az epizódok egyre gyakrabban voltak zsánerkoppintások: Mad Max-szerű sivatag, Dr. Moreau szigetének újrajátszása, vámpíros világ… Ezek már nem Sliders-epizódok voltak, hanem olcsó bérmunka.

A negyedik évadra a stúdió és a színészek közti ellentét már érezhető volt a képernyőn is. Wade karakterét egyszerűen eltüntették egy kínos magyarázattal. A sorozat ezután próbált nagyobb átívelő szálat adni egy korábbi ötlet, a Kromaggok hangsúlyosabbá tételével. Az ötlet akár működhetett is volna, de nem éreztem, hogy ez a történet szál tartana egy konkrét cél felé. Mintha a forgatókönyvírók sem tudták volna eldönteni, hogy a kromagg vonal egy átívelő szál főellensége legyen, mint a Csillagkapu Rendszerurai, vagy csak egy időközönként beköszönő mumus, mint a Doctor Who Dalekjai. Visszagondolva emiatt számomra inkább mesterségesnek hatott, mint izgalmasnak.

Ekkorra a sorozat elvesztette minden korábbi varázsát. A történet gyakran elfelejtette saját ígéreteit. Hiányzott a korábbi, hazajutáshoz hasonló cél egyértelmű üzenete. Wade megmentése helyett Quinn számára új küldetést fabrikáltak: megtalálni az igazi otthonát és testvérét, Colint. Majd az egyes epizódok ezt is következetlenül szállították és végül lezáratlan maradt.

Az ötödik évad pedig végképp mindent feladott: Quinnt egy abszurd húzással végleg kiírták a sorozatból, a helyére egy üres karakter, Mallory került. Ez volt az utolsó csepp: ott már tudtam, hogy a sorozat szelleme végleg elszállt. Innentől nem volt koherens cél, nem volt igazi tét, és a párhuzamos világok lényege is eltűnt. A régi csapat szinte teljesen lecserélődött, és a karakterek nem mutattak semmi igyekezetet a többiek megmentésére. Filmforgatási szempontból ez teljesen érthető, de a történet szempontjából semmivel nem indokolható.

A Sliders tankönyvi példája annak, mi romolhat el egy ígéretes sorozattal. Az első két-három évad mindenképpen ajánlott a sci-fi és a „mi lett volna, ha” történetek és a társadalmi spekulációk kedvelőinek. Azonban a harmadik évad közepétől, feltehetően a kreatív stáb változásai és a stúdió beavatkozása miatt a sorozat minősége drasztikusan romlott.

Ha az eredeti Sliders élményt keresed, a harmadik évad végén állj meg. A negyedik és főleg az ötödik évad már csak a korábbi dicsőség árnyéka. Zs kategóriás "trash" kedvelőknek esetleg bevállalható.

Mint más neves sorozatok esetén is, a Foxnak köszönhetően a megjelenési sorrend felborult. Az első három évad epizódjai így nem az alkotók szándékait tükrözik. Bár a történetek epizódikusak, ez a kavarodás néhol így is folytonossági hibákat okoz, rontva a sorozat nézhetőségét. Érdemes tehát a "megfelelő" sorrendnek utánanézni.

Készülj fel, hogy a szeretett karaktereid sorra elhagyják a sorozatot és ehhez általában nem kapsz kielégítő magyarázatot. Ha mégis úgy döntesz, hogy a végéig kitartasz és kíváncsi vagy a főbb karakterek sorsára, az ötödik évadból az első (Quinn, Colin), a tizenegyedik (Wade) és a befejező tizennyolcadik részt (Rembrant) érdemes említeni.

A Sliders egy szórakoztató, de végül elveszett potenciállal rendelkező utazás a párhuzamos univerzumokban. Az első évadok zseniális gondolatkísérleteiért érdemes belevágni, de ne várj kielégítő lezárást. Tekints rá úgy, mint egy régész, aki az első rétegekben még kincseket talál, de mélyebbre ásva már csak romok és elrontott ígéretek várnak rá. Kár, hogy a stúdió nem próbálta megmenteni ezeket a romokat – így csak a por maradt, amit a szél kavar tova.